#Szőnyegalatt – Meddig ér a póráz? És meddig a büntetés?
Ha egy kutya nekimegy egy embernek nincs második esély, elaltatják. Ha egy ember brutálisan bántalmaz egy kutyát, pénzbírság. Ez normális?
El tudod képzelni, hogy odakötöd a saját családtagodat egy autóhoz, majd elindulsz?
Nem?
Akkor miért van az, hogy egyesek megteszik – és utána azt mondják: „véletlen volt”?
Most nem egy régi történetről beszélek. Hanem Roziról, arról a kutyáról, akit a gazdája a kocsija után kötött, majd nagy sebességgel vonszolt az úton. Súlyos sérülésekkel túlélte. ÉL! Egy menhelyen gyógyul.
És a gazda? Azt mondta: „véletlenül”…, elfelejtette…
Kérdem én: hány kilométeren keresztül „nem vette észre”?
Hány kanyarban, hány kilométeróra-állásnál?
És mennyit ér a kutya élete? 50.000 Ft? 200.000 Ft? Egy felfüggesztett ítélet?
Tényleg? A reggel farokcsóvával boldogan ugrálva gazdáját köszöntő kutyát? Ugye a bíró -első fokon - sem gondolta ezt át kellően?
Hol a határ?
Tényleg ott tartunk 2025-ben, hogy az állatkínzás nem fér bele börtönbüntetésbe?
Hogy lehet az, hogy amióta „súlyosabb” bűncselekménynek minősül, egyetlen állatkínzó sem ült letöltendőt?
Hol van a jelzésérték? Hol a visszatartó erő?
Miért ne lenne minimum 5 év börtön annak, aki szándékosan vagy „véletlenül” ilyen kegyetlenséget követ el? Hogy miért mondom, hogy 5 év? “Véletlen” ez jutott elsőnek eszembe - csak hogy irónikus legyek -…mert kell úgy látom, hogy elég idő legyen gondolkodni.
És ha nem 5 év, akkor mit ér egy kutya élete a törvény szemében? Egy tank benzin árát?
Gazda vagy állat?
Mondjuk ki: a kutya sosem az „állat”.
Ő családtag. Fut veled, vár téged, tanít téged szeretni, vakvezetni, túlélni, bízni.
Az állat az, aki ezt teszi vele és elárulja.
És mégis: kit védünk?
A kutyát, aki csóvál, és túléli?
Vagy az embert, aki eljátssza, hogy „elfelejtette”?
Ez most nem csak egy blog. Ez most felhívás.
Mert itt az idő, hogy ne csak a politika és az önkifejezésünk miatt vonuljunk az utcára.
Hanem akkor is, amikor az állatok jogairól, életéről van szó.
Mert aki állatot kínoz, az előbb-utóbb emberhez is kegyetlen lesz. Ez nem vélemény, ez tény.
Én most is gazdi vagyok! Tudom, hogy ezek a csodálatos lények mit adnak: önzetlen szeretetet, hűséget, türelmet. És fáj minden történet, ami arról szól, hogy valaki eldobja, bántalmazza őket.
És mit tesz a törvény? De meddig maradhat ez így? Itt az idő, hogy a törvény végre kimondja: 5 év börtön az ára annak, ha valaki családtagot – mert a kutya az – így bántalmaz.
Ez a blog nem old meg mindent.
De nem is hallgat el semmit, és nem maradhat többé #szőnyegalatt.
Köszönöm, hogy benéztél, közben valaki csak “ül és vár.”
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek
Nem mentegetőzöm többé – a belső szabadság ára
A múlt hibái is a koreográfiánk részei. Nem mentegetőzni kell miattuk, hanem beépíteni őket a saját táncunkba.
Hányan indulunk el reggel lehajtott fejjel, miközben belül egy lista kattog: „nem voltam elég jó…”? Az önbántás morzsái ott vannak a fogmosásnál, a dugóban, a post-iteken. És mi? Szép csendben besöpörjük őket a szőnyeg alá.
De a belső szabadságnak ára van: meg kell tanulnunk megbocsátani magunknak, hogy nem tudtuk azt, amit csak később tanulhattunk meg.
A Merj Keresni mediációban pont erről van szó:
– a bizalomról (ami ott elhangzik, ott is marad),
– az önelfogadásról (ami belső stabilitást ad),
– és arról, hogy nem kell tovább mások visszajelzéseinek bűvkörében élni.
Előveszel egy régi fotót.
Nézed magad, a hajad más, a tekinteted idegen.
Azt gondolod: „Ha akkor tudtam volna, amit ma… nem követtem volna el ennyi hibát.”
És már ott is van a bűntudat.
De álljunk meg egy pillanatra.
Az a fotó nem egy „hibás változatod”.
Az a fotó a tanulás bizonyítéka.
Az a lány vagy fiú ott a képen annyit tudott a világról, amennyit akkor látni lehetett.
Nem többet. Nem kevesebbet.
És ha ma többet látsz, az nem szégyen – az erő.
A legnagyobb szabadság az, amikor megtanulod: nem kell visszamenőleg bocsánatot kérned önmagadtól.
Nem kell újraírnod a történetedet, nem kell mentegetőznöd a döntéseidért.
👉 Az igazi áttörés ott kezdődik, amikor elengeded mások visszajelzéseit.
Mert amíg abból élsz, hogy kívülről simogatnak vagy bírálgatnak, addig nem szabadságod van – csak kölcsönkapott levegőd.
Ki döntheti el, hogy milyen vagy?
Senki.
Ki döntheti el, hogy mit gondolj magadról?
Senki.
Ez a belső gerinc.
Ez a tartás, amit nem a közönség tapsa tart fenn, hanem a te döntésed, hogy nem mész bele a mentegetőzés játékába.
A mediációban újra és újra találkozom ezzel.
Emberekkel, akik félnek, hogy mit szólnak majd mások.
Akik rettegnek, hogy egy hiba örökre megbélyegzi őket.
És ott ülünk egymással szemben, ahol kimondhatják:
„Nem bocsátok meg magamnak. Egyszerűen csak szabadon továbbmegyek.”
Ez a pillanat az, amikor a múltból terhet cipelő emberből szabad felnőtt születik.
Amikor nem az „úgymond” világában él, hanem az igen-igen, nem-nem egyenes tartásában.
A régi fotó?
Hadd maradjon emlék.
Nem hibáról, hanem arról, hogy honnan indultál.
Mert nélküle ma nem lennél az, aki vagy.
És az igazi élet ott kezdődik, amikor többé nem kéred vissza senkitől a történeted jogát.
Mert végre megérted:
a szabadság nem más, mint nemet mondani a mentegetőzésre. A múlt hibái is a koreográfiánk részei. Nem mentegetőzni kell miattuk, hanem beépíteni őket a saját táncunkba.
💬 Te mikor érezted utoljára, hogy magyarázkodsz valami miatt, amit valójában elengedhetnél?
👉 A szőnyeg alatt tehát most azt söpörjük ki, amit mindenki cipel: az önbántást. Nem oldunk meg mindent, de nem is hallgatjuk el.
Köszönöm, hogy benéztél.
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek
Sémák, bizalom és az az elengedett kézfogás…
Ma a mediátori ülésen egy szokatlan felállás volt: a kliens én voltam, az ügyfélképviselő is én, és a mediátor is. Kicsit olyan volt, mintha családállítást tartanánk, csak a „család” itt bennem élt: Dóra és Dorka ültek egymással szemben. Ez nem „skizofrén” beszélgetés, hanem egy tudatos, kreatív önfeldolgozási módszer – nekem bevált, hogy így oldjam meg és nálam ez nem maradhat #szőnyegalatt.
Nem volt korrekt telefonhívás, nem lehettek kérdéseim… “. Lezártuk a kiválasztási folyamatot, így nem tudunk részletesebb visszajelzést adni.” Most jön részemről az őszinte valós megélés, ahol Dóra és „Dorka” mediátori párbeszédben dolgozza fel egy váratlan és tisztességtelen eljárás emberi oldalát. A történet nemcsak a helyzetből fakadó érzelmekről szól, hanem arról is, hogyan lehet a munkavállaló és a munkaadó szemszögéből egyaránt tanulságot levonni – sémák nélkül, emberséggel.
A mediátorhang kíváncsi és figyelmes.
– Szóval, Dóra, tényleg mindent lemondtál? – kérdezem magamtól.
– Igen. Mert így volt korrekt. Szóban megállapodtunk. Tudod, az a fajta kézfogás, ami után már csak a szerződés papírja hiányzik.
– És most?
– Most ülök itt, és azon gondolkodom, hogy mi történhetett két nap alatt. Hogy miért nem fért bele egy őszinte telefonhívás. Hogy amikor egy cég az alapértékeit hirdeti a weben, akkor azok mennyire élnek a hétköznapokban.
– De hát megtehették.
– Jogilag, igen. Emberileg… más a mérce. Ez nem csak egy visszalépés volt. Ez egy elengedett kéz, amit már megszorítottam.
– Mi fáj ebben igazán?
– Az, hogy hittem bennük. Hogy örültem, hogy végre a saját városomban találok egy munkahelyet, ahol a kimondott értékekkel azonosulni tudok. Hogy láttam magam a feladatban, hallottam a fejemben a jövőbeli beszélgetéseket, és már készítettem a jegyzetfüzetemet.
– És most?
– Most marad a tanulság. Hogy amíg a papír nincs aláírva, az ember csak remél. Hogy a bizalom törékenyebb, mint hittem. És hogy a csend is üzenet – csak nem az, amilyet vártam.
– Mit viszel ebből magaddal?
– Azt, hogy vezetőként egy döntés nem ér véget a HR-levélnél. Hogy a másik oldalon ember ül, tervekkel, más ajánlatokkal, amiket a bizalom miatt mondott vissza. És hogy az alapértékek akkor mutatkoznak meg igazán, amikor a nehéz hírt kell átadni.
– Ez most fáj?
– Igen. De talán egyszer valaki, aki most ezt olvassa, másképp fog dönteni egy hasonló helyzetben.
Itt, ezen a ponton éreztem, hogy elindult bennem valami ismerős.
Egy régi, belém ivódott minta: „ne bízz senkiben teljesen, mert úgyis csalódni fogsz”. Ez a gondolat ott volt már gyerekkoromban is, talán a család történeteiből, talán a saját tapasztalataimból épült belém.
A köztudatban a pszichológia ez az amit sémának hív – egy belső, automatikusan működő „forgatókönyv”, amit akkor veszünk elő, ha egy helyzet ismerősen fáj. És a séma pont olyan, mint egy régi fénykép: torzít, szűr, és csak azt engedi láttatni, ami illik a régi történethez.
A baj az, hogy ha nem figyelünk, újra és újra ugyanazt a díszletet állítjuk fel az életünk színpadán – és belelépünk ugyanabba a szerepbe.
Nem azért, mert szeretjük a drámát, hanem mert az agyunk szereti a „biztonságos ismétlést”, még akkor is, ha az fáj.
Itt jön képbe az önismeret. Nem az a fajta, amit egy-egy idézet elolvasása után kipipálunk, hanem a napi szintű figyelem magunkra:
Mikor reagálok túl hevesen egy apróságra?
Milyen mondatokat hallok magamban, amik nem is az enyémek, hanem valaki máséi?
És legfőképp: miért akarom megismételni ugyanazt a történetet, ha már egyszer fájt?
Ez a felismerés olyan, mint amikor egy örökölt bútordarabot végre kiviszünk a szobából. Először üresnek tűnik a hely, sőt, hiányzik is, de aztán rájövünk: helyet csináltunk valami újnak.
A mai ülésen – bár csak én ültem ott magammal szemben – rájöttem, hogy nem szeretnék egy munkahelyi visszautasításból új sémát építeni. Nem akarok egy friss csalódásból „örök figyelmeztetést” faragni.
Mert ha hagyom, a séma majd halkan súgja: „Ugye megmondtam…” – és akkor észrevétlenül a következő helyzetben is gyanakodva állok hozzá emberekhez, cégekhez, lehetőségekhez.
A munka nem ott kezdődik, hogy ne fájjon, hanem ott, hogy ne engedjem, hogy a fájdalom új szabálykönyvet írjon.
Ez a beszélgetés bennem ma nemcsak a séma kialakulásáról szólt, hanem arról is, hogyan lehet egy helyzetből tanulni, anélkül hogy bebetonoznám a bizalmatlanságot. Mert könnyű azt mondani: „soha többé” – de ezzel együtt azt is mondom: „soha többé nyitottan”.
És itt jön a saját, kreatív eszköztáram: ha nincs korrekt telefon, akkor marad a kreatív blog. Ezzel is megmutatom, hogy a HD Creative tartalma bármi lehet – akár egy ilyen történet, ami a szőnyeg alól kerül elő.
Ha neked is eleged van a megszokott sémákból, lépj ki belőlük te is.
És ha úgy érzed, nincs elég eszközöd az érzelmeid megdolgozásához, ne gondold, hogy egyedül vagy. A Merj keresni segít – valódi mediátorral, ahol te találod meg a saját utadat.
Köszönöm, hogy benéztél.
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek
A boldogság, amit bezárunk (pedig bennünk van)…
Lehet, hogy a boldogság nem valami, amit keresni kell. Hanem valami, amit elfelejtettünk kiengedni...
– Miért zárjuk be, amit valaha magunktól tudtunk?
– Mit?
– A boldogságot. Az örömöt. Azt, amit gyerekként még tudtunk. Egy széken ugrálva. Egy buborékért futva. Egy tollpihe nyomát követve a levegőben. Egy pohár málnaszörp mellett ülve, napfényben hunyorítva.
– Azt hiszed, hogy ez a felnőtt boldogság is?
– Nem. Azt hiszem, ez az, ami nélkül semmi sem az.
A boldogság ma kicsit olyan, mint egy szép lepkékkel teli üveg. Meg akarjuk fogni. Bezárjuk. Megóvjuk. Hozzá akarunk tartozni. De minél jobban markoljuk, annál kevesebb marad a tenyerünkben.
Valaha tudtuk, hogyan kell csak űzni, nem hajszolni. Ma felnőtt fejjel párkapcsolatban, sikerben, pénzben, eredményben mérjük. Mintha különálló lenne, nem pedig az, ami bennünk volt már a születésünkkor is.
A boldogság nem hangos. Nem harsány. Nem tökéletes.
– Hanem?
– Egy mosoly, amit nem osztottál meg. Egy emlék, amit véletlenül élveztél. Egy pillanat, ami nem posztra készült, hanem csak megtörtént.
Mi volt az utolsó ilyen? Egy nevetés a semmin. Egy közös reggeli, amikor nem szólt zene, csak a kenyérropogás. Egy mondat, amit anyukád vagy apukád mondott, és azóta is visszhangzik benned. Egy régi karácsony szaga, amit egy boltban éreztél meg újra.
Én például emlékszem egy délutánra - még kicsiként - amikor Édesmamiéknál a telken ültem egy fémvázas széken, a lábam nem ért le. A fűszálakat húzogattam. Semmi különös nem történt. Mégis, valami ott maradt bennem abból a csendből. És lehet, hogy ott tanultam meg boldognak lenni, csak nem tudtam róla.
Meg arra is emlékszem, amikor mamival ropival "cigiztünk", és ettől annyira felnőttnek éreztem magam. Vagy amikor titokban kicsentem a begyúrt tésztát a konyharuha alól, és az volt a nap legnagyobb izgalma - nyilván rosszul is lettem utána - Vagy csak ültünk a cserépkályha mellett, ő kávézott, és együtt néztük a mókusokat, ahogy ugráltak a fákon a Budakeszi út belső udvarán. Csendben voltunk. És valahogy minden a helyén volt.
Édesmama helye a szívemben van, 8 éve nincs velünk. De bennem van. Ott van minden olyan történetnél, ahol fájdalom helyett már mosolygok. Mert a hiány megszelídült, a gyász beépült a történetbe, és megszépült. Igen, mindenkinek nagyon hiányzik!A
#szőnyegalatt
blog ebben a részben ezt a zárt üveget nyitja ki. Nem tippeket ad. Nem üzent boldogságot. Csak visszanéz, hogy emlékeztessen: valahol még benned van.
És most hadd kérdezzem meg: Te milyen emléken időznél el, ha megállna egy pillanatra az idő? Olyan jó lenne ezeket olvasni.
Osszátok meg. Hátha más is emlékezni fog általa a sajátjára.
Ez a bejegyzés a HD Creative Solutions személyes narratívájából született, de benne van minden, amit a Merj Keresni segítő terei adhatnak:
hogy érezhetsz, akkor is, ha senki nem kérdezi;
hogy megállhatsz, ha minden hajt;
hogy kapcsolódhatsz, ha elfáradtál az adásban.
A boldogsághoz tér kell. Mint egy szék. Egy szék, amihez nem mindig ül valaki, de mindig ott van.
Ahogy a Lillafigyel is ott van, ha szeretnél egy randi erejéig egyedül lenni. Vagy csak kimenni a világba.
Ahogy a Tóth M BAU alá is olyan alap kerül, ami megtart. Pont, mint egy kapcsolat, vagy a gyerekkor emlékei.
A boldogság nem egy végeredmény. Nem megosztható. Nem rendelhető. Csak felismerhető.
Ha hagyod.
Köszönöm, hogy benéztél. Ez a szék most a tied.
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek
Egy anya, három gyerek, egy elvesztés – és a dal, amitől nem vagy egyedül
Tedd fel magadnak ezt a kérdést: Mi történik akkor, amikor az anya egyszerre gyászol, nevel, szeretne élni, szeretve lenni, de közben ő maga sincs meg?
Most ne kattints tovább. Ez nem csak egy sorozatajánló. Ez egy tükör. És lehet, hogy épp most van itt az ideje belenézni. Mit kezdünk azzal, ami nincs többé? Mivel töltjük ki a hiányt? És hogyan maradunk emberek, ha elfáradunk az emberségben?
Az ágyon maradt gyűrődés, a konyhapulton felejtett bögre, egy kamasz csukott ajtaja. Egy postaládába rejtett 💩, egy kamaszcsíny, ami túlmegy minden határon, egy találkozó, amire nem érkezik meg akit nagyon vársz. Fontos üzeneteket hordoznak.
A N…Flix Pernille című sorozata egyszerre szórakoztat, elgondolkoztat. Hol potyog a könnyem, hol nevetek.
Őszinte, emberi. Napjaink közösségi maszkolása helyett a valódi érzések képernyőre hozatala. Nem könnyű nézni. De annál fontosabb.
Nem ránt be egy világba – inkább visszalök a sajátodba. Azokba a csöndekbe, amikben túl sok minden történt, csak senki nem beszélt róla.
Ez a sorozat nem elmesél, hanem emlékeztet: milyen csendes teherrel élni, milyen nehezített sérülések alatt cipeljük magunkat nap mint nap. Ezért kerül most ide, a #szőnyegalatt blogba. Mert ez is az.
Ismered Pernillét? De tényleg?
Lehet, hogy ő vagy. Vagy a szomszédod. Vagy az a nő, akire ránézel a boltban, és nem sejted, mennyi réteg van benne.
Pernille egyedül nevel három gyereket.
Egy nő, aki gyászolja testvérét és nem tudja elengedni. Aki úgy szerelmes, hogy közben retteg újra csalódni. Aki szeretne jelen lenni, de a saját jelenét sem találja. És aki tudja, hogy az anyaság néha nem más, mint csendben sírni a zárt ajtók mögött.
Közben megpróbál "működni" a mindennapokban. Az összetett fájdalom nem látványos. De annál ismerősebb. És ez az a sorozat, ami azt is meg meri mutatni, hogy a társ nem mindig menedék. Finoman, szinte lépéseken át mutatja meg, milyen az, amikor a veszteségek részévé válunk.
Mi van akkor, ha a legjobb barátnőd az apukád?
A film egyik legmeghökkentőbb – és legőszintébb – kapcsolata ez. Egy idősödő apuka, aki baráti jelenlétével támogatja a lányát. Aki nem ítél, nem tanít, csak ott van. Az irónia? Na ezt nem mondom meg, de ígérem, hogy van benne.
Ez a sorozat, úgy mint a #szőnyegalatt nem mond ítéletet. Csak mutat. És hagyja, hogy te vonj le következtetést. A szeretet formáit, a társadalmi elvárások kereszttüzét, a kapcsolatok szövevényét. Mindezt egyetlen élet történetén át.
És a gyerekek? A kamaszok?
Három tizenéves. Egy fiú, két lány. Mindegyik máshogy sérül, másképp menekül, máshogy kapaszkodna. És mindegyiknek hiányzik valaki – valaki, aki figyel, aki nem kérdez túl sokat, aki csak ott van.
Pernille a legjobb szándék mellett is gyakran egymaga egy csatatér közepén áll. Vajon hány mai kamasz él hasonló helyzetben? Vajon hány szülő éli újra ugyanazt, csak más keretben?
Ezért jutott eszembe közben a Merj Keresni. Mert ez a projekt is pont erről szól: létrehozni egy biztonságos teret, ahol ki lehet mondani azt, amit máshol nem lehet. Ha te is családoddal kommunikációs nehézségekkel küzdesz, vagy elakadásaid vannak ajánlom, csak kattints!
Társadalom, kapcsolatok, csöndek – mi is ezzel élünk
A Pernille nem tökéletes. Nem megnyugtató. De éppen ezért működik. Mert nem akar szebbnek mutatni semmit, csak igaznak.
És közben felsejlik a legmélyebb kérdés:
Mi van, ha nem az számít, ki vagy, hanem hogy ki marad veled akkor is, amikor már nem tudsz többé erős lenni? És vajon miért olyan nehéz elfogadni, hogy a szeretet nem mindig szabályos formában jelenik meg?
Ha valaha lenyeltél egy mondatot, amit ki kellett volna mondani – ez a film neked szól. Ha valaha vártál valakire, aki nem jött – ez is. Ha valaha azt érezted, hogy egyedül vagy egy teli házban – akkor ez a sorozat tükröt tart.
Nem spoilerezek. Csak annyit mondok: több leszel általa.
Az első évad végén mikor Pernille egyénileg énekel a kórusban és megszólal a You’ll Never Walk Alone az érzés leírhatatlan. Bennem különösen mély érzelmeket kelt, apukám kedvenc csapatának himnusza és mikor meghallom mindig látom magam előtt, ahogy anyukámmal a nappaliban éneklik, mintha a stadionban lennénk olyan lúdbőr.
Nézzétek meg norvég sorozat, eleve csak jó lehet, így kattintottam rá. A sorok mögött ott a Merj Keresni közösségi érzékenysége, a Tóth M BAU emberközpontú hozzáállása és a #Lillafigyel hétköznapi gondoskodása.
Mert minden, ami emberi, végül kapcsolódik. Mert minden #szőnyegalatt van valami. A kérdés csak az, ki meri megmutatni.
Dóra
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek
🎭 Kompenzálás – A hétköznapjaink legcsendesebb üvöltése
🤫 A címkék nem a ruhákra kerülnek
Vannak címkék, amiket nem viselünk nyíltan. Ezeket mások ragasztják ránk, suttyomban. A mosdóból kilépve, egy félrenézésnél, vagy amikor egyszer csak csend lesz a konyhában.
Van, aki minden reggel úgy kezdi a napját, hogy áttörli a kilincset. Nem egyszer, nem hetente – naponta. Lefertőtleníti a pultot, rendbe rakja a párnát, újrahajtogatja a törölközőt, és még a fogkefének is van színkódolt helye.
Rendes ember. Igényes. Precíz.
Csak aztán egy este, mikor senki sem figyel, fáradtan leül – és halkan sóhajt.
Mert nem a kilincs volt koszos. Nem a párna volt ferdén.
Hanem valami belül – amit próbált uralni.
Mások futnak. Nemcsak a reggeli 5 km-t. Hanem mindenhova. Minden nap. Versenyekre, idő ellen, saját maguk elől.
Van, aki ultra távokat tol le úgy, hogy a térde már könyörög.
És miközben fut, újra lejátszik egy beszélgetést, ami nem úgy sikerült.
Egy mondatot, amit nem mondott ki. Egy döntést, amit másoknak hitt.
És csak megy. Előre. Mert a test elviszi, amit a lélek nem tud megemészteni.
Mert futni könnyebb, mint leülni és belenézni.
Aztán vannak, akik azt mondják: „Én csak iszom egy sört munka után.”
És tényleg, egy sör. Majd még egy.
Mert az este akkor kezdődik, ha kicsit elhomályosul.
Mert amikor a hangok belül túl hangosak, kell valami, ami lehalkítja őket.
És nem is az ital a lényeg – hanem a szünet. Az a fél óra, amikor nem kell érezni.
Csak nem mindegy, hogy ez a szünet mivé nő.
És amikor valaki megkérdezi, hogy vagy – elmosolyodunk. „Jól.”
Mert ha kimondanánk, mi zajlik bennünk, megijednének.
🚪 Mindenki kompenzál – csak másképp. És ha ezt nem mondjuk ki, marad a szőnyeg alatt.
A kompenzálás nem gyengeség. Nem betegség. Nem szégyen.
Ez a mi túlélési stratégiánk egy világban, ahol túl sok a nyomás, és túl kevés a valódi figyelem.
Ahol nem trendi kimondani, hogy „fáradt vagyok”.
Hogy „nem bírom”.
Hogy „ma csak sírnék”.
Ez a blog azokhoz szól, akik tudják, hogy néha a mosoly mögött pánik van.
Akik már felismerték, hogy a folyamatos teljesítményvágy nem cél – hanem menekülés.
Akik tudják, hogy a tisztaság néha nem higiénia, hanem kontrollkísérlet.
A futás nem hobbiként kezdődött, hanem menekülésként.
És a pohár nem ünneplés – hanem csitítás.
A HD Creative blogja nem csak designról szól. Hanem emberekről. A valódi márkaépítés nem csak vizuális. Hanem pszichológiai. A Merj keresni oldal olvasói nem sablonokat keresnek, hanem válaszokat és a Tóth M Bau csapata, akik kétkezi munkával építenek – de közben történeteket és sebeket is hordoznak.
„Mi a baj velem?” A válasz a saját tükörképedben!
Egy márka nem attól lesz erős, hogy szép a logója. Hanem attól, hogy érthető. Őszinte. Kapcsolódik.
És mi lenne, ha a legközelebbi projekted nemcsak esztétikus lenne – hanem gyógyító is?
Mi lenne, ha a kreatív munkád végre rólad is szólna – nem csak másoknak?
Ez a blog nem ítélkezik. Nem diagnosztizál. Nem gyógyít.
Csak kérdez. 💡 Merj keresni. Merj látni. Merj kérdezni.
És ha már egy kérdés betalál, akkor ez itt már nem csak szöveg.
Ez már egy tükör.
Mert minden szőnyeg alatt van valami. A kérdés csak az, ki meri megmutatni.
Dóra
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek
A kreativitás néha kényelmetlen – de megéri.
Hogy mi van ott?
Van az a pillanat, amikor már nem keresel mentséget. Nem mondod, hogy biztos sok a jelentkező, mert amúgy egy pozícióra 456-an is simán jelentkezünk. Nem magyarázod, hogy „majd legközelebb”. Csak ülsz, a válasz nélküliség tompa csendjében, és bámulsz ki a fejedből, miközben tudod: ebbe az anyagba beletettél mindent. Túl sokat is. Talán magadból is többet, mint kellett volna.
És akkor jön az üzenet. Mert néha jön. Nem a visszahívás, hanem valami egészen más. Hideg. Formális. És személytelen. „Köszönjük jelentkezését, sajnos nem Önre esett a választásunk.” Vagy ami még rosszabb: „Köszönjük, de nem Ön az, akivel tovább kívánunk haladni.” Mintha valami selejtes árucikk lennél, ami valahogy a futószalagra tévedt.
És hirtelen megtalálod álmaid munkáját, beleéled magad, már gondolatban a reggeli ébresztőt is beállítod… aztán a legalján a jelentkezés gomb előtt, csak az jelentkezzen aki 3 órában vállalja…
Pozitívan nézőpontot váltasz, hogy Ők legalább nem húzták az időd. Mert az idő pénz. És most a te időd sem olcsóbb, csak épp nem fizetik.
Ismét szimpatikus egy pozició, aztán elkeserít, hogy leírják a cafeteria része az ingyen parkolás és nincs hétvégi munkanap.
Nálunk a fizetés tabu. A cég nem írja ki, de te írd meg, mennyiért vállalnád. Te legyél őszinte. Mert ezzel segítesz. Nekik, és ugyanazzal a lendülettel már ki is szórtírozod saját magad.
És ott vagy, egyedül az értékrendeddel. A gerinceddel. Az elveiddel. Egyéniség vagy. Ami naponta kétszer fárasztó. Mert aki a saját útját járja, annak küzdeni kell. Ellenszélben. Külső elvárásokkal. Lehúzó kollégákkal. Meg a saját belső kétségeiddel. De akkor is csinálod. Mert tudod: az igazi harc a hétköznapokban zajlik.
Ugye érezted már, hogy valami nem stimmel?
Pedig csak egy dolgot akar: értelmesen jelen lenni.
egy új forma, amiben végre helyet kapott az egyéniségem.
Én segíthetek megmutatni, ki vagy valójában, és mit tudsz átadni a világnak.
Mert minden szőnyeg alatt van valami. A kérdés csak az, ki meri megmutatni.
Dóra
#Szőnyegalatt – Kellemetlenül kreatív Tabukról őszintén
❝ Ahol nem illik söprögetni, ott kezdek el mesélni. ❞
📌Mi van a szőnyeg alatt?
Ki vagyok?
👩💻 HD Creative mögött én állok – Dóra.
Szeretek belemerülni egy-egy márkába. Megismerem, ráhangolódom, elképzelem, és utána megalkotom azt a vizuális világot, amitől a céged önazonos és emlékezetes lesz.
Legyen szó arculatról, weboldalról vagy szövegről – abban hiszek, hogy minden kreatív megoldás akkor működik igazán, ha mögötte ott van az ember. Téged értelek, a közönségedhez szólok.
🎙️ Miről szól ez a blog?
Ez a blog nem tréning.
Nem inspirációs gyűjtemény.
Nem akar „jobban csinálni”, nem akar fejleszteni.
Ez a blog csak kimondja.
Minden poszt egy téma, amiről nem illik beszélni, mégis bennünk él:
amikor a női vállalkozás romantikája mögött a kiégés remeg
amikor nem akarunk gyereket – vagy amikor szeretnénk, de nem lehet
amikor egyedül vagyunk egy kapcsolatban, csak épp nem beszélünk róla
amikor a kreativitás nem felszabadít, hanem szorít
amikor egy kamasz tünete valójában a család tükre
amikor nem tudjuk, kik vagyunk, csak azt, hogy mi mindent viszünk
📍 Miért olvasd?
Talán azért, mert te is sepregetsz néha.
Mert ismered azt a pillanatot, amikor lenyelnél egy mondatot, mert nem illik.
Mert dolgoztál már úgy, hogy közben fogalmad sem volt, ki vagy abban a folyamatban.
Mert féltél már attól, hogy nem fognak érteni. Nincs mindenre válasz, de van tér róla beszélni.
Ez a blog nem old meg mindent – csak nem hallgat el semmit. Nem terápiás céllal. Nem ítélkezve.
Hanem csak azért, mert ha nem látjuk, nem tudunk vele mit kezdeni.
✅ Mire számíthatsz?
Itt lesz szó:
kreatív munka és kiégés közötti csendről
nőiségről, testképről, döntéshelyzetekről
gyerekekről és felnőttekről, akik még keresik magukat
kommunikációs hibákról, amik kapcsolatokat sodornak el
tabukról, amik igazából csak kimondásra várnak
És bár nem erről szól a blog, de ha idetalálsz, megtalálhatod a másik munkám nyomait is:
Miért most indítottam el a HD Creative Solutionst? – Egyedi látásmód, UX/UI szemlélet, valódi márkák mögött
A design nem csak esztétika. Számomra a design történetmesélés, stratégia, és személyes kapcsolódás. Évek óta dolgozom mások projektjein, de most jött el az a pont, hogy megalkossam saját kreatív márkámat – a HD Creative Solutionst. Ez több mint egy portfólió. Ez az én szemléletem.
🎯 Miért pont most?
Az utóbbi években több területen dolgoztam kreatívként – hol arculatokat, hol weboldalakat vagy UX-folyamatokat tervezve. Közben egyre gyakrabban kaptam visszajelzést arra, hogy a megközelítésem más, mint a megszokott.
Nem sablonokban gondolkodom. Nem "csak szép" designokat adok át. Amit csinálok, annak üzleti célja van, és felhasználói fókusza.
Most jött el az a pont, hogy mindezt saját név alatt is képviseljem.
👀 Mit jelent az, hogy „más a látásmódom”?
Minden márka mögött történetet keresek. Nem csak logót készítek, hanem identitást.
Az ügyfeleim céljai, ügyfelei és stílusa alapján tervezek. Ez nem „kapsz egy design-t”, hanem „együtt létrehozzuk a te vizuális világod”.
UX/UI szemmel vizsgálom a folyamatot: nemcsak azt nézem, mi tetszik, hanem hogy mi működik.
Fontos számomra az egyediség. Olyan arculatokat és weboldalakat készítek, amelyek megkülönböztetnek, nem simulnak bele a zajba.
🔍 Miben más a HD Creative?
kisvállalkozók és személyes márkák kapnak testreszabott vizuális támogatást,
a webdesign UX szempontból is átgondolt,
az arculattervezés stratégiai alapokon nyugszik – nem csak dekoráció, hanem iránytű.
✨ Mit kapsz, ha velem dolgozol?
Egy kívül-belül átgondolt arculatot, amit büszkén képviselsz
Olyan weboldalt, amely nem csak szép, de konvertál is
Egy olyan partnert, aki beleáll a projektbe, és veled együtt gondolkodik, nem csak "legyárt valamit"