A boldogság, amit bezárunk (pedig bennünk van)…
Lehet, hogy a boldogság nem valami, amit keresni kell. Hanem valami, amit elfelejtettünk kiengedni...
– Miért zárjuk be, amit valaha magunktól tudtunk?
– Mit?
– A boldogságot. Az örömöt. Azt, amit gyerekként még tudtunk. Egy széken ugrálva. Egy buborékért futva. Egy tollpihe nyomát követve a levegőben. Egy pohár málnaszörp mellett ülve, napfényben hunyorítva.
– Azt hiszed, hogy ez a felnőtt boldogság is?
– Nem. Azt hiszem, ez az, ami nélkül semmi sem az.
A boldogság ma kicsit olyan, mint egy szép lepkékkel teli üveg. Meg akarjuk fogni. Bezárjuk. Megóvjuk. Hozzá akarunk tartozni. De minél jobban markoljuk, annál kevesebb marad a tenyerünkben.
Valaha tudtuk, hogyan kell csak űzni, nem hajszolni. Ma felnőtt fejjel párkapcsolatban, sikerben, pénzben, eredményben mérjük. Mintha különálló lenne, nem pedig az, ami bennünk volt már a születésünkkor is.
A boldogság nem hangos. Nem harsány. Nem tökéletes.
– Hanem?
– Egy mosoly, amit nem osztottál meg. Egy emlék, amit véletlenül élveztél. Egy pillanat, ami nem posztra készült, hanem csak megtörtént.
Mi volt az utolsó ilyen? Egy nevetés a semmin. Egy közös reggeli, amikor nem szólt zene, csak a kenyérropogás. Egy mondat, amit anyukád vagy apukád mondott, és azóta is visszhangzik benned. Egy régi karácsony szaga, amit egy boltban éreztél meg újra.
Én például emlékszem egy délutánra - még kicsiként - amikor Édesmamiéknál a telken ültem egy fémvázas széken, a lábam nem ért le. A fűszálakat húzogattam. Semmi különös nem történt. Mégis, valami ott maradt bennem abból a csendből. És lehet, hogy ott tanultam meg boldognak lenni, csak nem tudtam róla.
Meg arra is emlékszem, amikor mamival ropival "cigiztünk", és ettől annyira felnőttnek éreztem magam. Vagy amikor titokban kicsentem a begyúrt tésztát a konyharuha alól, és az volt a nap legnagyobb izgalma - nyilván rosszul is lettem utána - Vagy csak ültünk a cserépkályha mellett, ő kávézott, és együtt néztük a mókusokat, ahogy ugráltak a fákon a Budakeszi út belső udvarán. Csendben voltunk. És valahogy minden a helyén volt.
Édesmama helye a szívemben van, 8 éve nincs velünk. De bennem van. Ott van minden olyan történetnél, ahol fájdalom helyett már mosolygok. Mert a hiány megszelídült, a gyász beépült a történetbe, és megszépült. Igen, mindenkinek nagyon hiányzik!A
#szőnyegalatt
blog ebben a részben ezt a zárt üveget nyitja ki. Nem tippeket ad. Nem üzent boldogságot. Csak visszanéz, hogy emlékeztessen: valahol még benned van.
És most hadd kérdezzem meg: Te milyen emléken időznél el, ha megállna egy pillanatra az idő? Olyan jó lenne ezeket olvasni.
Osszátok meg. Hátha más is emlékezni fog általa a sajátjára.
Ez a bejegyzés a HD Creative Solutions személyes narratívájából született, de benne van minden, amit a Merj Keresni segítő terei adhatnak:
hogy érezhetsz, akkor is, ha senki nem kérdezi;
hogy megállhatsz, ha minden hajt;
hogy kapcsolódhatsz, ha elfáradtál az adásban.
A boldogsághoz tér kell. Mint egy szék. Egy szék, amihez nem mindig ül valaki, de mindig ott van.
Ahogy a Lillafigyel is ott van, ha szeretnél egy randi erejéig egyedül lenni. Vagy csak kimenni a világba.
Ahogy a Tóth M BAU alá is olyan alap kerül, ami megtart. Pont, mint egy kapcsolat, vagy a gyerekkor emlékei.
A boldogság nem egy végeredmény. Nem megosztható. Nem rendelhető. Csak felismerhető.
Ha hagyod.
Köszönöm, hogy benéztél. Ez a szék most a tied.
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek