Hogy mi van ott?

Van az a pillanat, amikor már nem keresel mentséget. Nem mondod, hogy biztos sok a jelentkező, mert amúgy egy pozícióra 456-an is simán jelentkezünk. Nem magyarázod, hogy „majd legközelebb”. Csak ülsz, a válasz nélküliség tompa csendjében, és bámulsz ki a fejedből, miközben tudod: ebbe az anyagba beletettél mindent. Túl sokat is. Talán magadból is többet, mint kellett volna.

És akkor jön az üzenet. Mert néha jön. Nem a visszahívás, hanem valami egészen más. Hideg. Formális. És személytelen. „Köszönjük jelentkezését, sajnos nem Önre esett a választásunk.” Vagy ami még rosszabb: „Köszönjük, de nem Ön az, akivel tovább kívánunk haladni.” Mintha valami selejtes árucikk lennél, ami valahogy a futószalagra tévedt.

És hirtelen megtalálod álmaid munkáját, beleéled magad, már gondolatban a reggeli ébresztőt is beállítod… aztán a legalján a jelentkezés gomb előtt, csak az jelentkezzen aki 3 órában vállalja…

Pozitívan nézőpontot váltasz, hogy Ők legalább nem húzták az időd. Mert az idő pénz. És most a te időd sem olcsóbb, csak épp nem fizetik.

Ismét szimpatikus egy pozició, aztán elkeserít, hogy leírják a cafeteria része az ingyen parkolás és nincs hétvégi munkanap.

Nálunk a fizetés tabu. A cég nem írja ki, de te írd meg, mennyiért vállalnád. Te legyél őszinte. Mert ezzel segítesz. Nekik, és ugyanazzal a lendülettel már ki is szórtírozod saját magad.

És ott vagy, egyedül az értékrendeddel. A gerinceddel. Az elveiddel. Egyéniség vagy. Ami naponta kétszer fárasztó. Mert aki a saját útját járja, annak küzdeni kell. Ellenszélben. Külső elvárásokkal. Lehúzó kollégákkal. Meg a saját belső kétségeiddel. De akkor is csinálod. Mert tudod: az igazi harc a hétköznapokban zajlik.

Ugye érezted már, hogy valami nem stimmel?

egy új forma, amiben végre helyet kapott az egyéniségem.