Sémák, bizalom és az az elengedett kézfogás…
Ma a mediátori ülésen egy szokatlan felállás volt: a kliens én voltam, az ügyfélképviselő is én, és a mediátor is. Kicsit olyan volt, mintha családállítást tartanánk, csak a „család” itt bennem élt: Dóra és Dorka ültek egymással szemben. Ez nem „skizofrén” beszélgetés, hanem egy tudatos, kreatív önfeldolgozási módszer – nekem bevált, hogy így oldjam meg és nálam ez nem maradhat #szőnyegalatt.
Nem volt korrekt telefonhívás, nem lehettek kérdéseim… “. Lezártuk a kiválasztási folyamatot, így nem tudunk részletesebb visszajelzést adni.” Most jön részemről az őszinte valós megélés, ahol Dóra és „Dorka” mediátori párbeszédben dolgozza fel egy váratlan és tisztességtelen eljárás emberi oldalát. A történet nemcsak a helyzetből fakadó érzelmekről szól, hanem arról is, hogyan lehet a munkavállaló és a munkaadó szemszögéből egyaránt tanulságot levonni – sémák nélkül, emberséggel.
A mediátorhang kíváncsi és figyelmes.
– Szóval, Dóra, tényleg mindent lemondtál? – kérdezem magamtól.
– Igen. Mert így volt korrekt. Szóban megállapodtunk. Tudod, az a fajta kézfogás, ami után már csak a szerződés papírja hiányzik.
– És most?
– Most ülök itt, és azon gondolkodom, hogy mi történhetett két nap alatt. Hogy miért nem fért bele egy őszinte telefonhívás. Hogy amikor egy cég az alapértékeit hirdeti a weben, akkor azok mennyire élnek a hétköznapokban.
– De hát megtehették.
– Jogilag, igen. Emberileg… más a mérce. Ez nem csak egy visszalépés volt. Ez egy elengedett kéz, amit már megszorítottam.
– Mi fáj ebben igazán?
– Az, hogy hittem bennük. Hogy örültem, hogy végre a saját városomban találok egy munkahelyet, ahol a kimondott értékekkel azonosulni tudok. Hogy láttam magam a feladatban, hallottam a fejemben a jövőbeli beszélgetéseket, és már készítettem a jegyzetfüzetemet.
– És most?
– Most marad a tanulság. Hogy amíg a papír nincs aláírva, az ember csak remél. Hogy a bizalom törékenyebb, mint hittem. És hogy a csend is üzenet – csak nem az, amilyet vártam.
– Mit viszel ebből magaddal?
– Azt, hogy vezetőként egy döntés nem ér véget a HR-levélnél. Hogy a másik oldalon ember ül, tervekkel, más ajánlatokkal, amiket a bizalom miatt mondott vissza. És hogy az alapértékek akkor mutatkoznak meg igazán, amikor a nehéz hírt kell átadni.
– Ez most fáj?
– Igen. De talán egyszer valaki, aki most ezt olvassa, másképp fog dönteni egy hasonló helyzetben.
Itt, ezen a ponton éreztem, hogy elindult bennem valami ismerős.
Egy régi, belém ivódott minta: „ne bízz senkiben teljesen, mert úgyis csalódni fogsz”. Ez a gondolat ott volt már gyerekkoromban is, talán a család történeteiből, talán a saját tapasztalataimból épült belém.
A köztudatban a pszichológia ez az amit sémának hív – egy belső, automatikusan működő „forgatókönyv”, amit akkor veszünk elő, ha egy helyzet ismerősen fáj. És a séma pont olyan, mint egy régi fénykép: torzít, szűr, és csak azt engedi láttatni, ami illik a régi történethez.
A baj az, hogy ha nem figyelünk, újra és újra ugyanazt a díszletet állítjuk fel az életünk színpadán – és belelépünk ugyanabba a szerepbe.
Nem azért, mert szeretjük a drámát, hanem mert az agyunk szereti a „biztonságos ismétlést”, még akkor is, ha az fáj.
Itt jön képbe az önismeret. Nem az a fajta, amit egy-egy idézet elolvasása után kipipálunk, hanem a napi szintű figyelem magunkra:
Mikor reagálok túl hevesen egy apróságra?
Milyen mondatokat hallok magamban, amik nem is az enyémek, hanem valaki máséi?
És legfőképp: miért akarom megismételni ugyanazt a történetet, ha már egyszer fájt?
Ez a felismerés olyan, mint amikor egy örökölt bútordarabot végre kiviszünk a szobából. Először üresnek tűnik a hely, sőt, hiányzik is, de aztán rájövünk: helyet csináltunk valami újnak.
A mai ülésen – bár csak én ültem ott magammal szemben – rájöttem, hogy nem szeretnék egy munkahelyi visszautasításból új sémát építeni. Nem akarok egy friss csalódásból „örök figyelmeztetést” faragni.
Mert ha hagyom, a séma majd halkan súgja: „Ugye megmondtam…” – és akkor észrevétlenül a következő helyzetben is gyanakodva állok hozzá emberekhez, cégekhez, lehetőségekhez.
A munka nem ott kezdődik, hogy ne fájjon, hanem ott, hogy ne engedjem, hogy a fájdalom új szabálykönyvet írjon.
Ez a beszélgetés bennem ma nemcsak a séma kialakulásáról szólt, hanem arról is, hogyan lehet egy helyzetből tanulni, anélkül hogy bebetonoznám a bizalmatlanságot. Mert könnyű azt mondani: „soha többé” – de ezzel együtt azt is mondom: „soha többé nyitottan”.
És itt jön a saját, kreatív eszköztáram: ha nincs korrekt telefon, akkor marad a kreatív blog. Ezzel is megmutatom, hogy a HD Creative tartalma bármi lehet – akár egy ilyen történet, ami a szőnyeg alól kerül elő.
Ha neked is eleged van a megszokott sémákból, lépj ki belőlük te is.
És ha úgy érzed, nincs elég eszközöd az érzelmeid megdolgozásához, ne gondold, hogy egyedül vagy. A Merj keresni segít – valódi mediátorral, ahol te találod meg a saját utadat.
Köszönöm, hogy benéztél.
👉 HD Creative Solutions – Kreatív gondolkodás nem csak vizuálisan
👉 Merj keresni – Kortárs mediáció és kapcsolódás
👉 Tóth M Bau – Kétkezi munka, valóságos történetek