De milyen áron? – A bennünk élő küzdő
Van bennünk egy rész, amelyik mindig továbbmegy. Akkor is, amikor elfáradt. Akkor is, amikor fél. De vajon mi történik velünk közben? A küzdésről, a határainkról, a testünk jelzéseiről, a vágyainkról és arról, amit hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni.
Mostanában sok minden jár a fejemben az emberről. Arról, hogy mennyi minden fér el egyetlen emberben, és milyen kevéssé ismerjük azt, aki a saját bőrünkben él. Van bennünk vágy, félelem, harag, ragaszkodás, kapzsiság, szeretet, irigység, gondoskodás, menekülés, kontroll és rengeteg olyan dolog is, amiről nem szívesen beszélünk. Vannak szerepeink, amelyekhez megtanultunk alkalmazkodni: nő, férfi, anya, apa, gyermek, társ, szakember, vezető, gondoskodó, eltartó, áldozat, mártír. És közben valahol mindezek alatt ott van az ember, aki próbálja egyben tartani a saját életét.
Talán ezt a részt ismerjük a legkevésbé.
Sokáig azt hisszük, hogy ismerjük magunkat. Tudjuk, mire vágyunk, mit bírunk, mit nem engedünk meg magunknak. Aztán történik valami, ami ezt az egész képet átrendezi. Egy betegség. Egy veszteség. Egy csalódás. Egy kapcsolat vége. Egy munkahely elvesztése. Egy gyerek születése vagy éppen annak elmaradása. Egy olyan helyzet, amelyben már nem működnek a megszokott mondataink, mert az élet valami egészen mást kér tőlünk.
Mai napig mélyen érint az a kétgyermekes anya története, aki hosszú hónapokon keresztül a kórházban küzdött az életéért. Azért, hogy életben maradjon, hogy meggyógyuljon, hogy egyszer hazamehessen a családjához.
Hazament.
De a küzdelemnek ára lett. A lábfejét elvesztette.
Az ember ilyenkor kívülről nagyon keveset ért abból, amin egy másik ember keresztülmegy. Látjuk a történetet, talán a képeket, hallunk néhány mondatot, és mégis csak a felszínt látjuk. Nem tudjuk, milyen érzés reggel felébredni egy megváltozott testben. Nem tudjuk, milyen lehet újra megtanulni dolgokat, amelyekről korábban észre sem vettük, mennyire természetesek. Nem tudjuk, mit visz ebből tovább a férj, mit visznek tovább a gyerekek, és hogyan változik meg egy család élete egyetlen ember betegségétől.
Mégis van bennem valami nagyon erős érzés velük kapcsolatban: felnézek rájuk. Nem azért, mert tökéletesen csinálták. Nem ismerem a mindennapjaikat, és nincs jogom kívülről megítélni őket. Azért nézek fel rájuk, mert együtt mentek végig valamin, amit egyikük sem választott volna magának.
Az ilyen történetek mellett egészen más fényt kapnak azok a dolgok, amelyek miatt mi a hétköznapokban képesek vagyunk szétszedni magunkat. A pénz. A teljesítmény. A státusz. Az, hogy ki mit gondol rólunk. Hogy válaszolt-e valaki az üzenetünkre. Hogy elég sikeresnek látszunk-e. Hogy mások szerint jól csináljuk-e.
És persze én sem vagyok ezen kívül.
Én is küzdök. Vannak kérdések, amelyekben sokkal több határom van, mint amennyit korábban gondoltam volna. Ilyen az anyaság kérdése is. Van bennem tisztelet azok iránt, akik egy nagyon hosszú és nagyon nehéz utat vállalnak azért, hogy gyermekük lehessen. És közben magamról is egyre többet tanulok abból, hogy hol vannak az én határaim. Meddig tudnék elmenni, mit bírnék el, mit nem. Nem gondolom, hogy erre mindenkinek ugyanaz a válasza.
Talán éppen ezért nehéz a „bármi áron” kifejezés. Mert az ár minden embernél mást jelent.
Van, aki az életéért fizet érte. Van, aki egy kapcsolatot veszít el. Van, aki a testével fizet. Van, aki éveket ad oda. Van, aki a pénzét. Van, aki az egészségét. És van, aki közben észrevétlenül saját magát kezdi elveszíteni.
A küzdés önmagában még nem tesz valakit jó emberré. Ezt talán ritkán mondjuk ki. Pedig vannak emberek, akik elképesztő erővel küzdenek, csak éppen közben mások életét teszik tönkre. Küzdenek a pénzért, a hatalomért, a saját igazukért, a közösségük elismeréséért. Egy régi sérülésből lehet empátiát építeni, de lehet belőle manipuláció is. Lehet valaki a saját gyerekkori fájdalmaival együtt nagyon érzékeny mások szenvedésére, és lehet olyan is, aki megtanulja, hogyan használja fel mások sebezhetőségét.
Egy közösség is lehet menedék. Adhat valakinek kapaszkodót, kapcsolatokat, értelmet, amikor korábban semmije nem volt. De az emberi szükséglet arra, hogy tartozzunk valahová, sebezhetővé is tehet bennünket. Különösen akkor, ha valaki egy olyan közegbe kerül, ahol a kérdezés lassan kellemetlenné válik, a kétely pedig árulásnak számít.
A bizalom elvesztése után pedig furcsán megváltozik az ember.
Én ezt nagyon nehéz dolognak tartom. Amikor valaki becsapott, manipulált, kihasznált, vagy egyszerűen csak hosszú időn keresztül úgy éreztette velünk, hogy nem bízhatunk a saját megérzéseinkben sem, utána nem lehet egyetlen mondattal visszatérni oda, ahol előtte voltunk. A bizalmatlanság ilyenkor nem feltétlenül egy tudatos döntés. Sokszor csak ott marad az emberben. Elkezd többet ellenőrizni. Többet gondolkodni egy mondaton. Keresni a mögöttes szándékot. Megkérdőjelezni azt is, ami talán teljesen ártatlan.
És közben pontosan tudja, hogy nem akar ilyen lenni.
Csak már megtanulta, hogy az emberek nem mindig azok, akiknek mutatják magukat.
Talán ezért is fontos annyira, hogy megtanuljunk figyelni saját magunkra. Nem úgy, hogy minden testi tünet mögött pszichés okot keresünk, és nem úgy, hogy egy személyiségteszt eredményével véglegesen meghatározzuk magunkat. Sokkal egyszerűbb dologról van szó: észrevenni, amikor valami megváltozik bennünk. Amikor állandóan fáradtak vagyunk. Amikor valami miatt összeszorul a gyomrunk. Amikor valakivel találkozva rendszeresen rosszul leszünk. Amikor egy helyzet előtt már előre szorongunk. Amikor mindenáron bizonyítani akarunk. Amikor már nem tudunk pihenni anélkül, hogy bűntudatunk lenne.
A test nem mindig mondja meg, mi a baj. De jelezhet. És talán érdemes megtanulni hallgatni rá.
Mert közben elképesztő dolgokat csinálunk magunkkal. Iszunk, hogy kikapcsoljunk. Dolgozunk, hogy ne kelljen gondolkodni. Pénzt hajszolunk, hogy biztonságban érezzük magunkat. Mások visszajelzéséből próbáljuk megtudni, hogy értékesek vagyunk-e. Folyamatosan nézzük, ki mit csinál, ki hol tart, ki mennyit keres, ki milyen házban él, milyen autója van, hányan követik.
Aztán egy idő után már nem is tudjuk pontosan, hogy amit akarunk, az valóban a mi vágyunk-e.
Lehet, hogy a pénz kell. De lehet, hogy a biztonság kell, amit hozzá kapcsolunk.
Lehet, hogy a siker kell. De lehet, hogy végre szeretnénk fontosnak érezni magunkat.
Lehet, hogy az elismerés kell. De lehet, hogy valakitől egész életünkben azt vártuk, hogy egyszer végre azt mondja: elég vagy.
És közben a világ egyre gyorsabb.
A mesterséges intelligencia megjelenésével ennek egy újabb rétege lett. Nem gondolom, hogy az AI önmagában ellenség. Rengeteg területen lehet hasznos, és bizonyos munkafolyamatokat valóban könnyebbé, gyorsabbá és hozzáférhetőbbé tehet. De közben van bennem egy nagyon erős kérdés azzal kapcsolatban, hogy mit kezdünk az emberi oldallal.
Mert lehet AI-val gyorsabban válaszolni egy álláskeresőnek. És lehet vele még személytelenebbül elutasítani.
Lehet vele szöveget írni. És lehet közben elveszíteni a saját hangunkat.
Lehet vele ügyfeleket kiszolgálni. És lehet vele úgy kommunikálni, hogy a másik ember már csak egy adatpont legyen.
A munkaerőpiacon ezt különösen erősen lehet érezni. Jelentkezünk egy állásra, elküldjük az önéletrajzunkat, időt teszünk bele, várunk. Aztán sokszor nem történik semmi. Nem tudjuk, ki látta. Nem tudjuk, miért nem voltunk megfelelőek. Nem tudjuk, egyáltalán eljutott-e valakihez az anyagunk. És a csendben nagyon könnyű elkezdeni magunkban keresni a hibát.
Talán ez az egyik legnagyobb ára a személytelenné váló világnak: hogy a rendszer hibáit is hajlamosak vagyunk magunkban keresni.
És akkor ott van a kérdés, hogy meddig lehet ezt bírni. Mert az élet közben történik. Nem a LinkedInen. Nem az Instagramon. Nem a következő fizetésemelés után. Nem akkor, amikor végre rendben leszünk magunkkal. Most.
Egy kórházi folyosón. Egy gyerek mellett. Egy házasságban. Egy állásinterjú után hazafelé. Egy üres lakásban. Egy túl hosszúra nyúlt munkanap végén. Egy pohár mellett, amelyről azt hittük, majd könnyebb lesz tőle. És néha egy olyan pillanatban, amikor valaki elveszít valakit, akiről soha nem hitte volna, hogy el lehet veszítenie.
Az élet törékenysége nem filozófiai gondolat. Elég hozzá egyetlen telefonhívás. Talán ezért sokkal fontosabb számomra az ember.
Nem a tökéletes ember. Nem a sikeres. Nem az, aki mindent kibír. Hanem az, aki próbálja megérteni, mi történik benne.
Aki felismeri, hogy lehet egyszerre erős és félni. Lehet valakit szeretni és közben haragudni rá. Lehet vágyni valamire és közben tudni, hogy nem bírjuk el az árát. Lehet segítségre szorulni úgy, hogy közben szakemberként másokat segítünk. Lehet anyának lenni és közben elveszettnek érezni magunkat. Lehet dolgozni, teljesíteni, mosolyogni és közben belül teljesen elfáradni.
Talán nem kell minden érzésünket kijavítani. Talán előbb meg kellene hallani őket. A haragot is. Az ürességet is. A vágyat is. A félelmet is. Azt a részt is, amelyik mindig többet akar. És azt is, amelyik már nagyon elfáradt. Mert mindegyikünkben van valaki, aki küzd. Csak nem ugyanazért. És nem ugyanazzal az árral.
Van, aki ma az életéért küzd. Van, aki egy gyerekért. Van, aki azért, hogy végre elhiggye, hogy szerethető. Van, aki egy bántó kapcsolatból próbál kijönni. Van, aki újra meg akar tanulni bízni. Van, aki a pénzügyi biztonságért dolgozik éjjel-nappal. Van, aki a saját múltját próbálja meghaladni. Van, aki egyszerűen csak szeretne végre nyugodtan aludni. És talán van, aki még azt sem tudja pontosan, miért küzd.
Én most leginkább ezt a kérdést viszem magammal.
Hogy amikor legközelebb valamit mindenáron akarok, megállok-e egy pillanatra.
És megkérdezem magamtól:
De milyen áron?
Köszönöm, hogy benéztél.
A szőnyeg alatt – HD Creative Solutions
Írások arról, ami bennünk történik, mielőtt kimondanánk.
A szőnyeg alatt a HD Creative Solutions személyes hangú, gondolatébresztő írásainak tere. Olyan témákról beszél, amelyek a hétköznapi működésünk mögött húzódnak: önismeret, emberi kapcsolatok, személyiség, határok, teljesítmény, döntések és azok következményei. Nem kész válaszokat keres, hanem olyan kérdéseket tesz fel, amelyekkel az olvasó saját történetére ismerhet.